|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 35 találat | lapozás: 1-30 | 31-35 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Turcsány Péter 2011. április 5.Ismét kiadták a valamikor zárolt Erdély nagymonográfiátHetven évet kellett várni a valamikor gróf Teleki Pál által kezdeményezett, és megjelenését követõen szinte azonnal zúzdába és indexre került nagy Erdély monográfia újrakiadására: a monumentális kötetet a magyarországi Kráter Mûhely Egyesület gondozásában veheti most kézbe az olvasó - derült ki az április 2-án a Református Kollégium dísztermében megtartott könyvbemutatón. A nap kulturális eseményekben zsúfolt mivolta ellenére is szép számú érdeklõdõ vett részt a rendezvényen, amelyen szó esett a húsz éve mûködõ Kráter Mûhely Egyesület tevékenységérõl is. Turcsány Péter író, a kiadó igazgatója elmondta: céljuk a Kárpát-medencei magyar kultúra, valamint a világkultúra szolgálata, fõként olyan könyvek kiadásával, amelyeket az elmúlt rendszerben zároltak vagy igyekeztek agyonhallgatni. A kötet laudációját Szõcs Géza kultúráért felelõs államtitkár mondta el, kiemelve: az elsõ megjelenéskor, apáink, nagyapáink idejében ez a könyv személyes és nemzeti ereklyének számított, és ma is ezt a szerepet tölti be. - Borítójának vérbordó színe egyszerre jelképezi az életet és mindazokat, akik meghaltak szülõföldjükért, a címer pedig üzeni Erdély térbeli és idõbeli egységét, ami a miénk, magyaroké - értékelte az államtitkár. Az író-politikus elismeréssel szólt a kötet mögött álló tudóscsapatról, amely idõvel dacoló értéket alkotott egy olyan korban, amikor szépirodalmi és tudományos mûvek ezrei estek áldozatul a tisztogatásoknak: - Többek között Márai Sándor, Wass Albert, Hóman Bálint könyvei, de egész korszakok és események tûntek el -, mondta, felelevenítve azt az idõszakot, amikor maga a Magyar Tudományos Akadémia javasolta a magyar historikusoknak, hogy csak a trianoni Magyarország területén történteket kutassák. - Húsz évvel a diktatúra után még mindig fehér foltok éktelenkednek történelmi emlékezetünkben. Pótolni kell a feledésre ítélt életmûveket, és ebben a munkában a Kráter Mûhely Egyesület élen jár, nekik köszönhetjük Wass Albert reneszánszát, a regényíró Németh László újrafelfedezését, az Aranyrög sorozatot - emelte ki Szõcs Géza. Az Erdély monográfia kapcsán úgy vélekedett: a kötet emléket állít annak a tudósnemzedéknek, amelynek élén a hetven éve elhunyt gróf Teleki Pál állt. - Olyan részletek derülnek ki belõle, amelyekrõl a mai napig hallgatnak határon innen és túl - összegezte az államtitkár. A monográfia keletkezésének körülményeit a jelen kiadás ötletgazdája, az utószó írója, Barcsa Dániel történész elevenítette fel. Elhangzott: Trianon teljesen felkészületlenül érte a magyar értelmiséget, a kezdeti bénultság pedig késõbb irredenta mozgalmakba csapott át, amelyek azonban teljesen kontraproduktívnak bizonyultak. Ezzel szemben a Klebelsberg Kunó és gróf Teleki Pál nevével fémjelzett békés revízió valódi értékeket teremtett: iskolák, egyetemek, tudományos intézmények létesültek, megszületett a magyarságtudomány, monográfiák, forráskiadványok jelentek meg. - A kötet a második bécsi döntés után került az olvasókhoz, példányainak jó részét bezúzták, könyvtárakban a zárolt részlegre került, szerzõit Rákosi és Kádár számûzetésbe, emigrációba, öngyilkosságba kényszerítette, ha nem sikerült a maga szolgálatába állítania õket. - A történelemhamisítás Magyarországon is dívott, és mai napig is tart - szögezte le a történész. A könyvbemutató zárómozzanataként Turcsány Péter tartott vetítettképes elõadást A nemzetféltõ Wass Albert címmel. Sándor Boglárka Ágnes Szabadság (Kolozsvár) 2016. április 6.Csütörtökön, április 14-én 17 órától könyvbemutató a Jelen Ház nagytermébenKiss Székely Zoltán: Az anyanyelv keresztje De ki is a szerző, Kiss Székely Zoltán? "Erdélyi magyar értelmiségi vagyok. Tanárember. Sem több, sem kevesebb. *** Születtem 1951. január 3-án Marosvásárhelyen. Az egykori Székelységben közlő Paál Elek festő keresztapám pallérozta első verseimet még a '60-as évek derekán. Aztán a'60-as évek végén Kapusi Ildikó tanárnőm bíztatott a Bolyai Farkas Középiskolában. Ott érettségiztem 1970-ben. 1974-ben biológus diplomát szereztem Kolozsvárt. Azóta tanítok. Vándortanár vagyok; tucatnyi iskolában tanítottam: Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Diákjaim négy ország nyolc egyetemén szereztek diplomát. 1975-től botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytatok. És publikálok szak- és tudománynépszerűsítő írásokat két ország napi-, heti és havilapjaiban, tudományos folyóirataiban. Számuk félezerhez közelít. 2012-től Természet kalendáriuma címmel tudománynépszerűsítő sorozatot – amolyan Odobescu-féle Pseudokinegeticost – írok heti rendszerességgel a marosvásárhelyi Népújságban. 1977-től a Marosvásárhelyi Rádió külső munkatársaként is dolgoztam, ahova Gáspár Sándor hívott egykoron. A tudománynépszerűsítő adás, a Mikroenciklopédia, biológiai szakcikkeit jegyeztem. S küldtem verseimet az Igaz Szóhoz, Székely János biztatgatott. Ugyanez évben jelentek meg első verseim az Ifjúmunkásban. Cseke Gábor és Lázár László próbált felfedezni. Miután én is a Szülőföld, haza, testvériség pályázat győztesei között voltam, úgy tűnt kötettel indítanak minket, akkori fiatalokat. Aztán semmi sem lett belőle. Jómagam meg arra jutottam, hogy hagyom a szépirodalmat másnak. Hiába bíztatott Lőrinc József tanár-költő barátom az illyési intéssel, miszerint ki a versírást abbahagyja, az igazmondást hagyja abba, sokáig nem írtam verseket. Ez volt a hosszú hallgatás kezdete. *** 1989 decemberében az újrainduló Marosvásárhelyi Rádiónál a Mikroenciklopédia felelős szerkesztője lettem. 1990 áprilisától Magyarországon élek családommal. 1999-től a Szentendrei Református Gimnázium tanára vagyok. S néha megleptem-meglepem magam egy-egy verssel. 1997-ben a Névtelen írók antológiájába bekerült egy háromsorosom. E tájt érett meg bennem, hogy amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(soma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igaz vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket. *** 2008 óta több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg verseim a marosvásárhelyi Népújság Múzsa mellékletében. 2010-től a székelyudvarhelyi Vers és az Erdélyi Toll, az Erdőszentgyörgyi Figyelő és a debreceni Tisztás hozta-hozza le rendszeresen verseimet. 2013-tól a PoLíSz, Turcsány Péter bizalmát és biztatását birtokolva, több alkalommal közölte versszövegeimet. Csíki Andrásnak, az EJKE elnökének köszönhetem, hogy most kötetté állt össze verseim egy része. Amikor a Népújságban a Múzsa rendszeresen közölni kezdett, írtam volt le ezt a mondatot: Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe mindmáig. Hiszem, hogy versbéli megszólalásommal is jobbá tehetem világunkat." Nyugati Jelen (Arad) 2016. május 14.Példa a cselekvésreDr. Papp Vilmos öröksége A "Kárpát-medence kálvinista vándorprédikátora", a "református újságírás ezredese" – pályatársai, szerkesztőkollégái nevezik így dr. Papp Vilmos református lelkészt, tiszteletbeli teológiai doktort, a Magyar Református Presbiteri Szövetség volt elnökét, aki 84 éves korában március 15-én adta vissza lelkét teremtőjének. A tudós igehirdető, a tanító misszionáriusnyomtatásban megjelent hagyatéka több mint ezer újságcikk és tíz kötet. A lelkekben felépített öröksége, példamutatása, a református hitért, magyarságért, hazáért való kiállása mennyiségi mutatókkal kifejezhetetlen értéket képvisel. Mi Erdélyben konferenciák előadójaként, a halk szavú, de határozott és mindig figyelmes, érdeklődő "Vilmos bácsiként" ismertük, aki éveken keresztül tisztelője és hűséges társa volt az erdélyi Mezőség megmentéséért munkálkodó Kövesdi Kiss Ferencnek. Gépkocsijával Budapestről menetrendszerű pontossággal érkezett minden mezőségi rendezvényre, ahol tartalmas, tartásos, léleképítő prédikációival emelte a találkozók színvonalát. Amikor egy alkalommal arról kérdeztem, hogy idős kora ellenére miért vállalja a hosszú utazást, életének azt a három és fél évtizedes korszakát említette, amikor Magyarország délnyugati csücskében (és a határokon túl is) több mint 30 falu szórványban élő gyülekezetét pásztorolta. Ebben az időben vált szívügyévé a szórványgondozás emberpróbálóan nehéz, de a magyar református jövő szempontjából különösen jelentős feladata. Rendkívüli tudásánál, műveltségénél, tájékozottságánál csak a szerénysége volt nagyobb, az a mód, ahogy látványos gesztusok nélkül tudott segíteni nemcsak szavakkal, a tettek sokaságával is. A mezőségi reformátusok hűséges támogatója 1932-ben született Budapesten. Egyetemi tanulmányait a Budapesti Református Akadémián végezte. Szépen induló egyetemi pályáját az 1956-os forradalom törte meg. Tudós professzorának felfüggesztése miatt, akit ellenforradalmi tevékenységgel vádoltak meg, őt, a fiatal utódot is elbocsátották. Lelkészének 1960-ban az őrségi, bajánsenyei egyházközség választotta meg, ahol 1985-ig szolgált. Elképzelhetetlenül nehéz feladat volt összetartani az 56 kilométeres területen szétszórtan fekvő 30 szórványközség református lakóiból álló gyülekezetet, amelyet az elszigeteltség, az elöregedés, a tartalmas tevékenységek hiánya, az identitás feladása jellemzett. Eltérően gondolkozó, eltérő érdekű, életmódú, más múlttal, hagyományokkal, szokásokkal rendelkező, szétszóródott egyháztagokat kellett egy nagyobb közösségbe összefogni. A lelkésznek, aki egyik első kötetének azt a címet adta, hogy Légy Kőszikla és Krisztus jó vitéze, mindez sikerült. Felismervén, hogy a diszpóra legnagyobb veszedelme az identitás feladása, a Kerka menti szórványban a közösségi emlékezet frissítésére törekedett, hogy a múlt újra közkinccsé és a jelen éltető erejévé válhasson. Kötelességének tekintette a határ túlsó oldalán élő, valamikor az Őrséghez tartozó leányegyházakkal való lelki közösség ápolását oda-vissza történő látogatások szervezésével, könyv- és újságadományokkal. Az Őrségben végzett szolgálatáról a Szabad egyház rab(tartó) államban – Az őrségi, Kerka-völgyi reformátusság élete 1960-1985 között című kötetében számol be, ahonnan a fenti gondolatokat idéztük, és amelynek előszava a következőképpen végződik: "A Kerka menti reformátusok megtanulták, hogy az egyház: megtartó közösség". A fővárostól 250 kilométerre, az országhatár mellett élő igehirdetőt 1985-ben választották meg a budapest-kőbányai egyházközség megüresedett lelkészi állásába. Holott ekkor már nem kívánta elhagyni gyülekezetét, ahol 35 évi szórványszolgálat alatt két templomot tetőtől talpig, kettőt részben felújítottak, két imaházat építettek, ahol tervszerűen és rendszeresen folyt a 32 település szórvány reformátusainak gondozása. Mint utólag kiderült, az új állásba való beiktatása felsőbb utasításra történő rehabilitációnak számított. A kőbányai lelkészséggel párhuzamosan nyolc éven át a Károli Gáspár Egyetem Hittudományi Karának ószövetségi tanszékén tanított, hallgatóinak igehirdetési-szónoki gyakorlatot vezetett a kőbányai templomban. A nagyvárosi gyülekezetben korántsem a pihenés időszaka várta. A gyülekezetépítést a jól szervezett presbitériumra alapozta, a presbiterképzésre a továbbiakban is nagy hangsúlyt fektetett. Megindította a gyermekek és felnőttek hittanra oktatását, és a lelki építkezés mellett a templomfelújítás irányítása is szívügyévé vált. 25 év alatt a kőbányai templom teljesen megújult, faragott kazettás mennyezetet kapott a gyülekezeti nagyterem, újraöntötték a harangokat, felújították az orgonát, amely Budapest "legjobb hangzású", "tech-nikai kivitelben is elsőrendű" orgonájává vált. Megszépült a templomkert, és amikor nyugdíjba vonult, a költséges munkálatokra felvett hitelt is sikerült visszafizetni. A gyülekezeti életet szellemi és irodalmi vetélkedők, színvonalas hangversenyek, előadóestek, szeretetvendégségek színesítették, a lelkész munkáját a jószolgálati és a rendkívüli szolgálati utak tették változatossá. Évente 20-25 alkalommal látogatott el Kárpátaljára és Erdélybe, ahol 50 templomban legalább 150 alkalommal hirdette az igét Szászrégentől Háromszéken, Kolozsváron át Marosvásárhelyig és a Mezőségig. A kőbányai templomkerti "panteonban" a gyülekezethez kapcsolódó személyiségek mellett Erdély is helyet kapott. Emléktábla őrzi Wass Albert, kopjafa Kövesdi Kiss Ferenc emlékét, akit dr. Papp Vilmos javaslatára választottak a Magyar Református Presbiteri Szövetség örökös tiszteletbeli tagjává, és a magyarországi Református Egyház Zsinatának Makkai Sándor-díjával tüntettek ki. Mindezen feladatokon túl a kőbányai lelkész időt tudott áldozni a mezőségi missziónak is. Évente 5-6 napot töltött a Mezőségen, hogy Kiss Ferencnek segítőtársa legyen, mert úgy érezte, hogy Budapesten nem távoli, idegen országok lakóival, hanem elsősorban "a mezőségi sínylődő magyarokkal" kell foglalkozni. A fiatalokat, akikről úgy gondolták, hogy a szórvány vezetői lehetnének, öt éven át Kőbányán fogadta egyhetes képzésre. Vendéglátásukról a gyülekezet tagjai gondoskodtak, az építő jellegű programról dr. Papp Vilmos. Meghívták a nagysármási református ifjúsági fúvószenekart, amely térzenét adott a templom előtt a reformáció ünnepén. A kőbányai lelkész állandó résztvevője volt a frátai mezőségi találkozóknak, amit Kövesdi Kiss Ferenc egyfajta mezőségi Csíksomlyónak álmodott meg, de halála után nem volt aki folytassa a munkáját. Dr. Papp Vilmos, aki hűséges társként kísérte éveken át, elérte, hogy a Magyar Református Presbiteri Szövetség támogatásával 1995-ben megjelenjen Kövesdi Kiss Ferenc első Mezőségről szóló kötete:Még szólnak a harangok! A bővebb második válogatást – Riadóra szól a harang! – a Kőbányaiak Kőbányáért Egyesület adta ki 1997-ben. E két kötetet megismerve vállalta Turcsány Péter, a Kráter Kiadó igazgatója a Mezőségről készült, száz évre visszatekintő monográfia 500 oldalnyi teljes szövegének a megjelentetését, amit már nem érhetett meg a szerző. És a 2006-ban Marosvásárhelyen megtartott mezőségi konferenciát sem, amelyen a budapesti hűséges társ idézte az emlékét. Dr. Papp Vilmos kőbányai munkásságáról az Ország(újjá)építés – A Budapest-Kőbányai református egyházközség élete (1885–2007) című kötetében számolt be. A "Kárpát-medence zarándokprédikátoraként" minden útját írásban is megörökítette. Bár az egyetemi katedráról fiatalon eltanácsolták, esszéinek, előadásainak közlésével a folyamatos tanításra vállalkozott. Őrállók című könyvében ötven jelentős munkát végző presbiter portréját rajzolta meg. A Hétköznapi hitvallókban bölcs őrségi földműveseknek, a református egyház alapembereinek az életét örökítette meg. Írói munkásságának felbecsülhetetlen értékű alkotása az ötkötetes Negyvenegy prédikátor, amely a XX. századi magyar "gályarab"-prédikátorok, a meghurcolt, hosszú börtönévekre ítélt vagy munkásságukban ellehetetlenített lelkipásztorok életét és szenvedését mutatja be megható pályaképekben. A megidézett prédikátorok között van dr. Csiha Kálmán, Fülöp G. Dénes, Herman János, Varga László, Adorján Gábor, Nagy Géza lelkészek élettörténete is. Ha sziszifuszi munkával nem gyűjti össze, és nem adja ki a sorozatot, a keresztyén hitükért kiálló, a hatalom "öklével" szembesülő református lelkészek közül soknak az élete feledésbe merülne. Dr. Papp Vilmos tudós igehirdetőt, sikeres közírót március 30-án, Bajánsenyén helyezték örök nyugalomra. Méltatója (dr. Békefi Lajos PhD, a Presbiter című lap felelős szerkesztője) szerint soha nem kapta meg a megérdemelt elismerést. Ő maga azt vallotta, hogy "a híven végzett munka számára elegendő". Erdély-szerte kedves barátunkat, lelkiismeretes és megbízható támogatónkat, a sorsunkért aggódó, megértő társat veszítettük el, azt a kálvinista "sziklaembert", akinek példája nem siránkozásra, hanem a cselekvésre kell ösztönözzön. Bodolai Gyöngyi Népújság (Marosvásárhely) 2016. június 30.Születésnapi beszélgetés a 75 éves Bágyoni Szabó István íróval, költővelFelénk siető égi postások – A magyar nyelv és irodalom szakos tanári diploma megszerzése után, 1964-ben első állomásod a Maros megyei nagysármási középiskola volt. Ha szüleim 1962-ben Pusztakamarásról nem Mócsra, hanem az egyazon távolságra lévő Sármásra adnak, hogy továbbra is magyarul tanuljak, tanárom lehettél volna… Hogyan emlékszel vissza erre a mezőségi nagyközségre, a század eleji, anyaországi telepesek utódaira, megmaradásukért, identitásmegőrzésükért való küzdelmükre? – Kérdésedből sok mindent kiérzek. Példának okáért azt, hogy alaposan ismered Sütő Andris gyermekkori vidékét, a minden értelemben dimbes-dombos, tavas-tócsás Mezőséget. No meg azt is – és ennek örülök –, hogy ezek tudtában is bátorkodtál belelapozni A lovak estére hazaérnek című regényembe. Amely voltaképpen az általad is említett kérdéseket – magyar betelepítések, majd román „magyartalanítások”, iskoláink és egyházaink erkölcsi-anyagi leépítése stb. – próbálja feszegetni. Úgy tűnik, Sártelek – ez Nagysármás regénybeli neve – és környéke talán ilyen értelemben Erdély egészét, annak jövőbeni sorsát – és persze, annak kritikáját – sejthette volt a bukaresti „főolvasók” szemében, mert a kötet csak tízéves késéssel jelent meg – és persze, Budapesten. Ma is tisztelettel emlékszem Nagysármás és vidéke neves embereire, Hermán János tiszteletesre, aki dombról prédikálta szerte halotti búcsúztatóit, hogy öblös hangját az Úristenen kívül mi is hallhassuk, Páll András doktorra és segédjére, sógoromra, néhai Sarkadi Vilire, akik alatt nem pihent meg az egyfogatos kordély, valahányszor a telepeken élők egészségéről, mentésről volt szó. Meg Laci gyógyszerészre, a mesemondó Juliska nénire… És álljon itt még valami: Sármásra érkezésem talán első „felelős” megbízatása, a kollektív gazdaság kukoricafosztásán való részvételünk mellett, a népszámlálás helyi bizottságában való részvételünk… Hát részt is vettünk: de egyetlen magyar név után sem ceruzával jelöltük be a nemzetiségi hovatartozást. Ahogyan a központi „megbízott”, Sticlaru elvtárs követelte. Csak gyaníthatjuk, hogy az éj leple alatt hány nem román családból fabrikálhattak – radírozás után – román nemzetiségűt… – Alig 3 év után léptél még egyet Kolozsvár felé. Pontosabban Tordára, ahol a középiskolai oktatáson kívül felruháztak aligazgatói teendőkkel is. Akkor kezdődött a nemzetiséget is romboló „aranykorszak”: az erdélyi magyarság elsorvasztásának „legtermékenyebb” időszaka… Mennyire lehetett követni és betartani, üllő és kalapács között, a sütői gondolatot: „úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk”? – Torda előtt volt még egy megállóm: Harasztoson helyettes tanárkodtam egy éven át. Ezt a falut voltaképpen a Torda közeli lőtér és a Nagyenyed felé futó országút választja el szülőfalumtól, Bágyontól. Apósom – tudni kell, hogy voltaképpen a nősülésem lódított ki Nagysármásról Torda felé; feleségem ott dolgozott, lakásunk is ott várt rám… –, nos: apósom pöfögő kis Simsonjával furikázgattam naponta a tordai Jósika utca és a harasztosi iskola között. És nem kis veszélyek közepette – időnként bizony az épp lőgyakorlatot végző kiskatonák süvítő golyózáporai alatt… Most látom, ezzel a fejem fölött zajló kisded légi csatákkal sokat sejtető főpróbákat rendeztek számomra az égiek… Jó előre sejthettek volna valamit…? Vagy figyelmeztetni szerettek volna valamire? Gondolom, eddigi katedráim igen-igen változatos „összetétele” maga volt a figyelmeztető: Nagysármáson – a pályaválasztáskor behirdetett „középiskola” nem is volt középiskola, pontosabban a középfokon nem voltak magyar osztályok. Így óráim számát zeneoktatással, kórusvezetéssel pótolták; Harasztoson pedig csak a román V–VII. osztályokban „jutottam szóhoz” – tiszta magyar szakos végzettségem ellenére mateket, történelmet, ének-zenét kellett tanítanom… persze román nyelven. „Ne az égiekkel perlekedj, édes fiam! – nyugtatott édesanyám –, ezeket a tordai földieket kellene nagybátyádnak megkeresnie az érdekedben.” Tudni kell, hogy középiskolás koromtól én tordai nagybátyámnál, „Kicsi Pistánál”, a vidék híres csizmadiamesterénél voltam „kovártélyban” – mondhatni: szolgadiákként…, s csak nagy ritkán látogattam haza, Bágyonba. Kolozsvári egyetemi éveim alatt úgyszintén… Vásárhelyi Géza költőbarátom, falum körzeti orvosa egyik poharazgatásunk közben meg is jegyezte: „Maholnap én leszek az igazi bágyoni, kedves Bágyoni!” Visszatérve a kérdésedhez, a sütői gondolathoz: egyszer csak hagytam csapot-papot, a nem reám szabott katedrát, és munkahely után néztem Tordán. Így kerültem a város turisztikai hivatalához. – Fontos volt, hogy néhai Lászlóffy Aladárral és Vásárhelyi Géza orvos-költővel Tordán 1970-ben beindítottátok a Jósika Miklós Közművelődési Kört, amely a kommunista diktatúra éveiben Aranyosszék talán legmeghatározóbb magyar szellemi műhelyévé vált… – Igen, ma is úgy látom. Ezzel az akkor egyáltalán nem veszélytelen lépésünkkel bizony nem csupán a volt mészkői papköltő, Balázs Ferenc szellemi hagyatékát, a „magyar vidékfejlesztést”, mint mozgalmat élesztettük újjá, hanem – kissé nagyképűen fogalmazva – visszaadtuk annak az erdélyi városnak a hitét, amely város jó négy évszázaddal azelőtt a szabadság, a lelkiismereti szabadság gondolatát álmodta meg Erdély és Európa népei számára. Szabadon élni, lelki és szellemi szabadságban alkotni, magyarul is… Persze, föl kellett kutatnunk a város azon intézményeit, fórumait, neveket, akik a hajdani „magyar Torda” emblematikus figurái voltak – vagy lehettek. Hiszen 1970 körül sem helyi magyar színtársulat, sem tordai vagy Aranyos vidéki magyar lap már nem létezett… Hogy a régi református vagy unitárius gimnáziumokról ne is beszéljünk. És még valami: rendre haza kellett hívnunk – csalogatnunk? – azokat az irodalmi-közművelődési nagyságokat, akiket Torda és Aranyosszék szórt szét a világban: a két Lászlóffytól el egészen Székely Jánosig, Mikó Imrétől Létay Lajosig, Anavi Ádámtól el egészen a színész Miske Lászlóig, a szobrászművész Suba Lászlóig, az iparművész Egri Lászlóig… Nos, a Jósika Kör hatalmas helyi sikerei – és kiszállásai, hiszen ott voltunk mi a farkaslaki Tamási-emlékmű avatásán, ott a székelykeresztúri Petőfi-szobor avatásán; Kövenden és Torockón rendszerint felléptünk hol versműsorokkal, hol az épp aktuális Brassai Sámuel-emlékesteken – úgy látszik, mifelénk fordította a még létező magyar hivatalosság figyelmét. Történt ugyanis, hogy 1972-ben Nedelka Géza tanügyi inspektor meghívott, foglalnám el az ő rövidesen megüresedő posztját, a tordai Mihai Viteazul Líceum aligazgatói székét. Egykori tanárom ajánlatát elfogadtam, már azért is, mert tudtam: Géza Csíkszeredába készül, családot alapítani. – 1974–89 között Kolozsváron kapsz állást, mégpedig az egyetlen írószövetségi hetilapnál, az Utunknál. – Tovább kellett lépnem, bár nagyon szerettem tordai középiskolás tanítványaimmal dolgozni. Isten bizony, sokszor úgy éreztem magamat a katedrán, mintha a „jósikakörös” dolgaimat folytatnám. Katedrám összetételéről ne kérdezz! Magyar irodalomtörténetet az első évben nem taníthattam – lévén, hogy Imreh Lajos tanár úr, egykori középiskolai magyartanárom itt kollégám volt, és nem is akármilyen –, de tanítanom kellett filozófiát, politikai gazdaságtant és kutyafülét… Középiskolai időszakom második éve aztán megnyugtatóan kezdődött: Imreh tanár úr nyugdíjba vonult, én meg hozzáfoghattam elképzeléseim valóra váltásához. Végre, szakomat oktathattam! Igen ám, de történelmi ismeretek hiányában – már ami a Trianon utáni erdélyi históriát illeti – az elmélet csak üres szólam. Tettem a magam dolgát: kisded színpadi valamit írtam tanítványaim számára Egy nap az Erdélyi Helikon szerkesztőségében címmel, amelyben a vesztes magyarjaink közül felvonultattam a Kuncz-fiúktól Kós Károlyékig szinte mindenkit…, persze a nyertes Emil Isacot és Octavian Gogát is… Úgy tapasztaltam, hogy attól a „bemutatótól” számítva – mert külön „rendezvényen” mutattuk be – tanítványaim zömmel a maguk helyén tudták a történelmi változásainkat értelmezni. Hogy később aztán mi történhetett, nem tudhatom, de a téli vakáció első napjaiban jött a hír Kolozsvárról: tordai kinevezésemet a megyei főinspektor nem írta alá. Punktum. Hetekig feleségemmel együtt fásultan figyeltük sorsunk alakulását. És jött a megváltás! Életmentőnek bizonyult az Utunk főszerkesztőjének, Létay Lajosnak az üzenete – Mikó Ervin és Köntös-Szabó Zoltán hozták a hírt, személyesen –: van üresedés a lapnál, januártól szívesen fogadnak! Pillanatot sem gondolkoztam az ajánlaton. Mondtam is Köntös-Szabó Zolinak: „Mögénk álltak az égiek! Valaki nem felejtette el, hogy Létay apósa, a jó emlékezetű Lőrinczy Árpád tiszteletes úr bizony konfirmáltató papom volt Bágyonban…” Zoli fülembe súgta: „Ezt Létay bátyánk katonatársa, az a bizonyos Ceaușescu aztán meg ne neszelje!” És történt, hogy 15 éven keresztül „utunkos” lehettem. – A kolozsvári évek teremtik meg a publikálási lehetőséget, s szinte két-három évente teszel le egy-egy kötetet az olvasók asztalára. Ezek közül egyik legjobb regényed a Kések ideje (1979), amelyben a múltat összekötöd a jelennel, s megszületik egy fájóan szép lírai vallomás szülőföldedről, az Aranyos mentéről, Bágyon vidékéről. Kritikusaid azon nyomban párhuzamot vonnak Sütő András korábban írt Anyám könnyű álmot ígér c. kötetével. Miről szól a kötet, hogyan fogadta a szakma? – A könyv voltaképpen a mindenkori történelmi időknek kiszolgáltatott „collectáló” diákok életéről szól, akik hol európai peregrinációkon vesznek részt, hol önvédelemre alkalmas kések gyűjtését kénytelenek megszervezni… Mert másként elvesznének – akár a holland utcasarkokon, akár Aranyosszék mindig is veszélyeztetett kapualjaiban. A főhős Jeney Vaskóban álom és valóság kegyetlen kavarodása – olvasmányélmények és gyermekkori emlékek váltakozó valósága teremti meg azt a szülőföld-hangulatot, amely tovalendíti a témán netán eltöprengő olvasót. A szakma, örömömre mind Erdélyben – Kántor Lajos és Láng Gusztáv révén –, mind pedig Magyarországon – Fodor András által – megtisztelő elismeréssel fogadta prózámat, az időközben napvilágot látott versköteteimmel együtt. Aminek örülök, hiszen Budapesten kényesek ám a mi mondatainkra… – Az 1989-es áttelepedés után következik néhány rövid-hosszabb időszak egyik-másik budapesti lapnál: az Uniónál, az Új Magyarországnál, a Pest Megyei Hírlapnál, a Szabad Földnél. Hogyan foglalnád össze ezt a periódust: valóban az anyaországi útkeresés és az önmegtalálás évei voltak ezek? – Amennyiben újságírói mivoltomra gondolunk: ezek a lapok mindenképpen „az önmegtalálás” lehetőségei voltak. Anyagilag sem utolsók. Hiszen meg kellett ám kapaszkodnunk. Ráadásul: feleségem nem vállalhatott munkát, hiszen kisfiunk egyéves, karon ülő kis lurkó volt még… s az állampolgárságra is három évet kellett várnunk. Itt kell megemlítenem, hogy egyfajta szerencse is mellénk szegődött: az irodalmi lapok szerkesztői, versrovatvezetői – valamikor vendégeink is voltak kolozsvári lakásunkon – szinte hetente, havonta kérték írásaimat. Ma is őrzöm Bella Pista, Nagy Gazsi, Fodor Bandi, Masszi Péter, Turcsány Péter „sürgető” leveleit, Páskándi Géza pár soros „reagálásait”. Mindezek nem is elsősorban forintokat, hanem mellénk állást, emberbaráti biztatást jelentettek számunkra a világváros vállalt forgatagában… Persze magam sem tétlenkedtem. Az Unió s majd a PoLíSz is szinte mindenik lapszáma közölt erdélyi írást. Emlékszem, mekkora feltűnést keltettek Balázs Ferenc, aranyosszéki papköltőnk fotókkal kiegészített versei, naplórészletei – akárha a tordai Jósika Kör gerjesztette gondolatok így folytatódtak volna énbennem is. De fel-felszisszent az olvasó a Páskándi-írásokra is… Az Új Magyarország kolumnás írásomat hozta egykori kolozsvári lapom, az Utunk régi-új szerkesztőinek – Szilágyinak, Lászlóffynak, Királynak, Mózesnek, Sigmond Pistának – immáron helikonos elképzeléseiről, új lehetőségeiről. A PoLíSzt megjelentető Kráter Műhely Egyesület erdélyi témájú könyveit részben magam szerkeszthettem – örömömre. Végezetül hadd jegyezzem meg: a Pest Megyei Hírlap, s majd a Szabad Föld kulturális rovatvezetőjeként már-már napi kapcsolatban álltam például az akkor még Marosvásárhelyen élő és alkotó Sütő Andrással, de a kolozsvári Fodor Sándorral és a már Magyarországra költözött Huszár Sándorral is. Azt érezhettem, hogy az anyaországi lapok legalább annyira igényelték az erdélyi – főleg nagy öregjeink – írásait, mint mi az itteni „lehetőségeket”. – Leltár című, Kós Károly halálára írt versedben írod: „kifogytak rajzos arcú, birsalma tekintetű aggastyánjaink”. Valóban megcsappant nagy öregjeink egykori népes hada? – Fizikai valójukban sajnos meg… De hála az egeknek – no és az asztalunkra letett kézjegyeiknek –, szellemiségüket, nyelvben és nemzetben gondolkodó magatartásukat megtartotta az idő! – Milyen kapcsolatot ápolsz az erdélyi írókkal, művészekkel, itteni olvasóiddal? – Szerencsém van ezekkel az elektronikus kütyükkel – égi „postásokkal”, skype-pal. Amikor hiányoznak, mert hiányoznak, fogom magam és tárcsázok, vagy ezt-azt bepötyögöm a számítógépembe. Egyszóval: ilyenkor is az égiek sietnek segítségünkre. És amikor már nem tudok mit kezdeni ezzel a 75 éves embert meghaladó technikával, hívom Dávid fiunkat, és a dolgaink egyenesbe jönnek. – Min dolgozol jelenleg? – Ezekben a hetekben főleg megbicsaklott egészségi állapotom foglal le… De fáradt derékkal is ott kell lennem a budapesti könyvnapokon. Tavaly karácsonyra két kötetem is megjelent: esszékötetem Egy íróasztal vendégei címmel látott napvilágot Győrben, regénytrilógiámat pedig – Erdélyi hármasoltár címmel – a kolozsvári Kriterion jelentette meg. Székely Ferenc hargitanepe.eu 2017. augusztus 24.Emlékező alkotók – erdélyi életutakKedei Zoltán Vár-lak-beli műtermében találkozhattunk augusztus 18-án ismét. Ötvös József vártemplomi lelkész-esperes, az Új Kezdet című református kiadvány felelős szerkesztője, közíró és Kiss Székely Zoltán költő-tanár, közíró voltak a vendégeink. Ötvös József nemrég tartotta utolsó istentiszteletét a Vártemplomban, formailag nyugdíjba vonult. De tud-e egy lelkész nyugdíjba vonulni? A lelkész a hivatást elhivatásnak érzi, igent mond az isteni hí- vásra, jellemével, egész lényével, cselekedeteivel, szavaival élete végéig jó pásztor módjára pásztorolja híveit. Ez a hivatás nem szűnik meg a papi palást levetésével. Ötvös József munkásságát népe és szűkebb pátriája, az erdélyi magyarság szolgálatában töltötte. Tette ezt több mint négy évtizeden át, lelkipásztorként, esperesként, missziói elő- adóként, és jelentős szerepet vállal egyházi és közíróként. A Felső-Maros mente – Székelyföld-Mezőség találkozásánál született 1952. augusztus 27-én, Pókában. „Ma a Mezőség települései között sorolják fel, amit gyermekkoromban nemigen tudtunk, de Wass Albert és Kallós Zoltán óta büszkén vállaljuk mezőségi voltunkat.” Földműves család gyermekeként mindvégig a szülőföld és nemzete elkötelezettje. Elemi iskoláit Pókában, a középiskolát a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban végezte. Ezek az évek alakították jellemét, határozták meg egész tevékenységét. Teológiai tanulmányait 1971–1976 között végezte Kolozsváron. Itt érett be a szülőfalu, a család, a marosvásárhelyi iskolai évek ötvözetéből származó gyümölcs, mellyel útnak indították Ötvös Józsefet. Gyümölcs, ajándék és hagyaték, ami a tálentumok megsokszorozására kötelezte. „Lelkipásztori szolgálatom helyei egy szép erdélyi életút nyomai” – vallja. Görgényszentimre, Görgényüvegcsűr, Alsóidecs, Jedd az akkor hozzá tartozó Marosagárd, Kebele és Kebeleszentivány falvakkal, majd a marosvásárhelyi Cserealja egyházközség és 2002-től a marosvásárhelyi Vártemplom – ezek a gazdag életút állomásai. A gyülekezeti tagok száma változó volt, a görgényüvegcsűri néhány oda férjezett református asszonytól egészen a cserealji ezres létszámú közösségig. Szívesen mesél a kezdetekről, lelkészként és családfő- ként egyaránt. Már házasságkötése is egyfajta szálka lehetett a hatalom szemében, hiszen feleségének édesapja ’56-os elítélt – Kacsó Tibor, néhai Csiha Kálmán püspök, Páll Lajos festőművész-költő, Dávid Gyula irodalmár egykori rabtársa. Régi történetek elevenednek meg, huszonöt évi fogságra ítélt apósa és társai kifogyhatatlan, keserű emlékei, melyeket fiatal lelkészként receptíven hallgatott. Hogyan lehetett kibírni, hogyan lehetett együtt élni a huszonöt év tudatával? „Úgy gondolták – mondja –, az eltelt huszonöt év alatt háromszor változott a hatalom, így lesz talán a következőkben is, és valamelyik hatalom csak kiszabadítja őket.” Gyermekei névadásában is a tudatos belső ellenállás jelét fedezzük fel: Koppány Bulcsú, Ajtony Atilla, Tétény Álmos – ősmagyar nevek, melyek szimbolisztikája mindnyájunk számára értelmezhető. Közíróként is jelen van, Hétköznapok, ünnepnapok, emléknapok című kötete 2004-ben jelenik meg Kolozsváron, ez rádióban elhangzott beszédeinek, publicisztikai írásainak gyűjteménye; 2011-ben pedig az Ahol még magyarul szól a zsoltár címmel 33 református gyülekezetről szóló riportkötete. Ötvös József felelős szerkesztőként jegyzi a Vártemplom egyházi folyóiratát. „Az Új Kezdetet örököltem… rám testálódott… Azért merem dicsérni, mert egy olyan űrt tölt ki, egy olyan sajátos kiadvány, melyet nem kell szégyellni. A 210. számnál tart a lap. 2000-ben alapította Adamovits Sándor és Fülöp G. Dénes… Voltak hullámvölgyek, amikor nem tudtuk, lesz-e folytatás, mert a lap ráfizetéses, húsz oldalon jelenik meg, száz, fontosabb események alkalmával kétszáz példányban. Egyházi lapról lévén szó, a második oldalán a kezdetektől fogva egy-egy vers olvasható, nagyrészt vallásos versek, eleinte klasszikus magyar költőktől, de helyüket átvették a kortárs, erdélyi költők vallásos versei, például: Baricz Lajos, Nagy József Levente, Fülöp Kálmán. Elmélkedések, prédikációk, történelmi vonatkozású írások követik egymást, két évtized marosvásárhelyi, vártemplomi élete benne van… Amikor a kétszázadik számot szerkesztettük, elkészítettem a lap bibliográfiáját – egy nagy anyag –, és akkor döbbentem rá, hogy a 15 év alatt csupán öt vers ismétlődött… Kétszáz prédikáció, 100 oldalnyi történelmi anyag, még házigazdánkról, Kedei Zoltán festőművészről is van külön írás” – tárja fel előttünk a lap „titkait”. Az Új Kezdet Donáth-Nagy György műszaki szerkesztésében jelenik meg. Ötvös József az Új Kezdet antológiát is örömmel látná nyomtatásban. A másik vendég, Kiss Székely Zoltán is e táj fia, 1951. január 3-án született Marosvásárhelyen, és bár 1990-ben kitelepedett Magyarországra, otthonról gyakran jön haza Erdélybe. Jól ismeri minden zegétzugát, hisz biológiatanár, botanikus kutató. 1974-ben szerzett biológiatanári oklevelet Kolozsváron. Tanárként tevékenykedett Szőkefalván, Marosvásárhelyen, Gyermelyen, Budapesten és Szentendrén. Botanikai és tudománytörténeti kutatómunkát folytat, emellett rendszeresen közöl szaktanulmányokat napi-, heti- és havilapokban, többek között a Népújságban is. Külső munkatársa volt a Marosvásárhelyi Rádiónak. „Civilben” a versírással szemezett már fiatalon, a ’60-as évek elején. A vers felé terelgették: keresztapja, Paál Elek festőművész, Kapusi Ildikó, „bolyais” tanárnője, Cseke Gábor, Lázár László szerkesztők, Székely János, Lőrincz József költők. A kezdeti lelkesedést felváltja egy hallgatási időszak. 1997-ben ért meg benne újra az elhatározás, hogy: „amit én akarok elmondani a világról, azt csak én tudom elmondani úgy. Az igazmondás(oma)t nem hagyhatom másra. Hiszem, hogy az igazi vers menedék, menedék mások számára is. Bölöni Domokosnak köszönhetem, hogy erre rádöbbentett. Nos, azóta írok újra verseket”. 2008 óta közöl a Népújság Színes Világ mellékletében, a székelyudvarhelyi A Versben, az Erdélyi Tollban, az Erdőszentgyörgyi Figyelőben, a debreceni Tisztásban. „Én jelenleg Magyarországon élek, és itt is, ott is keresztre feszítik a nyelvet, megpróbálunk ezzel a teherrel élni…” Nem véletlen, hogy verseskötének címe Az anyanyelv keresztje (2015-ben jelent meg, Turcsány Péter gondozásában). Allegorikus cím. „Hallgattam évtizedeken át, felnőtt bennem a hallgatás. Ezt a saját magam köré épített hallgatást tördelem versekbe…” Kiss Székely Zoltán „körülbástyázza” magát a nagy elődök lírai útravalójával, ezt tapasztaljuk A természet kalendáriuma című népszerű sorozatában, és ennek jegyében született az Áprily Lajos tiszteletére írt versciklus, vagy Bolyai János, József Attila, Reményik Sándor emlékének megidézése. A szülőföld vonzásában alkot, ez az érzelem végigkíséri líráját, néhol fájdalmas, másutt öniróniával fűszerezve szövi lélekfonalát verseiben. „Megérkeztem megint. Itthon vagyok/ ebben a kifosztott tájban.” (A Székely körvasúton 2014-ben) Erdélyi sorskö- zösséget vállal, vallomásszerűen írja: „Sorsom a megmaradás, nem tűnök el.” (Címerem) A délután ünnepi fényét emelte a találkozás elején Kilyén Ilka színművésznő előadásában Áprily Lajos A Fejedelemhez című költeménye, majd Áprily Tetőn című, Kós Károlynak ajánlott verse, és a kései utód Tetődön – három emberöltő távolából Áprily Lajosnak című lírai reflexiója. Zárásként a költő felolvasta Csak fehérbe öltözötten című költeményét, és könyvét dedikálta olvasóinak Doszlop Lídia / Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-30 | 31-35
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
